Bemutatkozás

Hírek, aktualitások

Programjaink

Elnökség

Tagság

Alapszabály

Könyvrendelés

Kitekintés

Fotógaléria

Archívum

Tájékozódás




Hírmondó
XV. évf. 1. szám

A Wagner Társaság
Hírmondó című újságja évente négy alkalommal jelenik meg. Korábbi számait letöltheti oldalainkról ».


A honlap szerkesztője:
Vajai Balázs
e-mail címe:
vajaib@gmail.com


 

Tarnóczy Szabolcs

Liszt és Wagner

Lisztnek és Wagnernek, a romantika e két óriás géniuszának sorsa, életműve, és barátsága sok tekintetben párhuzamba állítható a magyar és a német nép sorsával.

Igaz, hogy Liszt, aki mindig magyarnak érezte, és vallotta magát, lényegében nem volt magyar; ám ha emlékezetünkbe idézzük, hogy Petőfi Petrovicsból magyarosított, vagy azt, hogy a 13 aradi vértanúból apai ágon öt német, és kettő délszláv származású, akkor megállapíthatjuk, hogy a nemzeti hovatartozás elsősorban a lelkülettől függ: Ki minek tartja magát, illetve mit tesz e nép javára.

A két zeneszerző sorsa érdekes különbségeket, és egyezéseket mutat. Liszt egyedüli gyerek, Wagner kilencedik, legkisebb gyerekként születik. Lisztet nyugodt, csendes gyermekként ismerték, Wagner ideges, érzékeny alkat. Liszt kilenc évesen elismert zongorista csodagyerek, Wagner rendszertelenül tanul, ebbe is, abba is belekap. 17 évesen kezd komponálni, de első igazán érett művét, a Rienzit 27 évesen fejezi be. Igaz, zeneszerzőként Liszt is későn érő, hiszen első valóban jelentős művét a Mazeppát, 29 évesen szerzi 1840-ben; abban az évben, mikor először találkozik Párizsban Wagnerrel. Liszt - bár már 20 évesen csömöre van a virtuóz-pályától -, állandóan koncertezik. Lelke mélyén ő is meg nem értett, de kívülről nézve sikeres, és aránylag gazdag ember. A műértők, és a sznobok egyaránt a lábainál hevernek, a nők bálványozzák, rajonganak érte. Az uralkodó, gazdag körökkel való viszonya ellentmondásos: Keresi kapcsolatukat, sok barátja kerül ki társaságukból; de sokan lenézik az alacsony származású zongoristát, a korabeli "szórakoztatóipar" mutatványosának tekintik. Ugyanakkor két nagy szerelme egy grófné, és egy hercegné lesz. Ezzel egyidejűleg mély vallásossága, és humanizmusa az egyszerű, szegény emberekhez vonzza. Számtalan esetben segíti őket pénzadományokkal, alapítványokkal vagy jótékonysági koncertekkel. Ez utóbbira példa az 1838-as pesti árvíz károsultjai javára adott bécsi hangversenysorozat.

Wagner ezzel szemben névtelen ifjúként indul, óriási szerzői adottságokkal és ambíciókkal, de meg nem értetten, és koldusszegényen. Kottamásolással, és olcsó átiratok készítésével tengeti életét. A humanista eszmék őt is vonzzák, így válnak mindketten 1848-49-es forradalmárokká. Wagner aktívan részt vesz az eseményekben, Drezdában harcol a barikádokon; Liszt Bécsben forradalmi beszédet mond; pénzt, és dohányt oszt szét a munkások között. Wagner, aktivitása, és forradalmi írásai miatt búcsút mondhat a karriernek. Szegényes karmesteri állását is el kell hagynia, s az 1861-es amnesztiáig száműzöttként dolgozik Svájcban, a hagyományos operaműfajt forradalmasító művein. Forradalmi szemlélete - a széthúzást és anarchiát látva, a fiatal Napóleonéhoz hasonlóan - az alkotmányos, felvilágosult monarchiához kezd közeledni, de ő a diktatúra hívévé sohasem lesz. Bismarck híve a német egység gondolatában, de lelkileg igazán egy művészetpártoló uralkodó után vágyakozik. Legnehezebb esztendejében, 1864-ben talál rá II. Lajos bajor király, aki rajong személye, és művészete iránt. Élete ez idő tájt kezd olyanná válni, mint amilyen Lisztté volt fiatal korában. A sok királyi adomány ellenére persze most sem igazán gazdag. A pénzzel is szolgál: Színházat teremt művészetének; propagandával, előadásokkal, művei kiadásával biztosítja, hogy ha korábban csak szűk baráti körben értették is meg, legalább az utókort megválthassa zenedrámáival. A király pártfogása, és a "fényűző életmód" miatt egyre több ellensége, és irigye támad, de őt ez már nem nyugtalanítja. A nehéz évek prófétai önérzettel vértezték fel; s nyugodt, mert hisz művészete Istentől sugalmazott erejében.

Magányosságuk a gyöngébb nemmel való kapcsolataikban is rokon vonásokat mutat. Liszt 22 évesen ismerkedik meg, a nála hat évvel idősebb, férjes Marie d' Agoult grófnővel. Marie ekkor már két gyermek anyja, Lisztet pedig újabb három gyermekkel ajándékozza meg: Blandine (1835-1862), Cosima (1837-1930) és Daniel (1839-1859) sok vígaszt jelent majd apjuknak, de súlyos gyászt is, hiszen Danielt és Blandinet fiatalon elveszítette.

Ám a Marie-val való kapcsolat nem megalapozott. Daniel születésének évében kezdenek elhidegülni egymástól. Liszt hosszú időn át Magyarországon tartózkodik, majd pénzgyűjtő koncertkörútba kezd. Wagnerrel történt, első találkozásának éve ez. Az utazások után megpróbálkozik kapcsolatuk rendbe hozásával, magyarországi letelepedésre akarja rávenni Marie-t. De a folyamat már megállíthatatlan: 1844-ben végleg szakítanak.

1847-ben Liszt megismerkedik élete másik nagy szerelmével, Carolyne de Sayn-Wittgenstein-nel. Carolyne hercegné még kiskorú, mikor akarata ellenére családja hozzáadja egy cári katonatiszthez. Ezen az alapon akarják kérni a katolikus egyházi házasság érvénytelenítését.

Ekkor írja Liszt első szimfonikus költeményét "Amit a hegyen hallani" címmel, Victor Hugo versére; ekkor kapja weimari, udvari karmesteri állását, s ekkor mélyül el barátsága WagnerraI. A barátság első mámorában Wagner így ír Lisztnek: " .ha miénk lehetne a világ, azt hiszem sok örömet szerezhetnénk az emberiségnek … "

Liszt pedig így ír Wagnerhez:

"Kedves, drága barátom, annyit köszönhetek az Ön csodálatos lángelméjének ... kérem, számítson engem a jövőben legbuzgóbb és legodaadóbb bámulói közé .." Eközben Miklós cár, a Wittgenstein család rosszindulatú tájékoztatása alapján elutasítja a válási kérelmet. Liszt és Carolyne viszont nem tud tovább várni, összeköltöznek. Azonban már 1850-ben kiderül, hogy közöttük is vannak ellentétek. 1856-ban II. Sándor cár másodszorra utasítja el a hercegné válási kérelmét; száműzi, és elkobozza vagyonát. A Liszt elleni intrikák is ez idő tájt tetőznek: 1861-ben elhagyja Weimart. A hercegné Rómába utazik, hogy válását siettesse; augusztusban meg is kapják házasságkötésükhöz a pápai engedélyt, de a Wittgenstein család újabb beadványára a kijelölt esküvő előtti (!) napon az engedélyt visszavonja az Egyházfő. Nemsokára a férj is meghal, de Liszt és Carolyne ekkor már végleg lemondtak egymásról.

A mestert 1865-ben abbévá szentelik; a hercegnő is a vallási misztikumokban talál vigaszra. Akik még emlékeznek rá, hogy Liszt már fiatal korában is mélyen hívő volt, és felvetődött benne a papi pálya gondolata is; azok most nem csodálkoznak. Liszt keresztény szellemiségéből, alázatából, s életkorából fakad, hogy az Egyházzal szembefordulás helyett, a belenyugvást választja. Nemsokára Rómába költözik, és öregkorát az egyházi zene megreformálásának szenteli, orgona-, és kórusműveket, miséket, oratóriumokat, zsoltárokat ír.

Wagner 23 évesen veszi feleségül a nála négy évvel idősebb tehetséges színésznőt, Minna Planert. Akár Liszt első kapcsolata, ez is elsietett lépésnek bizonyul. Wagner sikertelensége, szegénysége, száműzöttsége egyre inkább fe1őrlik a biztonság után vágyó asszonyt; nem tud hinni férje küldetésében, és önmagát sajnálja, amiért lemondott karrierjéről, Richardért. Hosszadalmas, és kölcsönös egymást gyötrés után, 1866-ban meghal a szívbeteg feleség. Wagnernak - akárcsak barátjának -, volt része ez idő alatt a féltékenykedésben is, hiszen 1852 és 58 közé esik Mathilde Wesendonkhoz fűződő szerelmi kapcsolata. Mathilde a végre megértő társ és barát, ihlető múzsa, és minden, ami vonzó, asszonyi. De Mathilde férjes asszony. Férje, és elsősorban a féltékeny Minna a kapcsolat megszakítását sürgetik. ők pedig - titokban bármennyire is eggyé váltak -, lemondanak egymásról. Később egyre gyakrabban jelenik meg Wagner életének színpadán az őt nemcsak értő, és csodáló; hanem érte és művészetéért életét neki szentelő igazi társ: Liszt lánya, Cosima. A barátok sorsa ebből a szempontból is keresztezi egymást. A fiatalon gazdag, sikeres, körülrajongott és női szívektől ostromlott Liszt öreg korára egyre magányosabb; személyes sorsa a másokért szentelődésben leszűkül a túlvilággal való kapcsolatra.

Wagner ezzel szemben a fiatalkori nyomorúság, értetlenség és magány után, szívós hittel, és akarattal közelebb kerül az emberekhez. Boldog házasember, elégedett apa, egyre több anyagi, és erkölcsi támogatást élvező alkotóművész lett. Cosima elhagyta érte első férjét, Wagner és Liszt korábbi jó barátját, Hans von Bülowot. A Wagnernél 24 évvel fiatalabb asszony három gyerekkel ajándékozza meg: Isoldeval (1865), Evával (1867) és Siegfrieddel (1869). 1863-ban fogadnak egymásnak hűségesküt, de Cosima csak 1868-ban költözik élettársához. Az asszony ekkor áttér a lutheránus hitre, s 1870-ben házasságot kötnek.

Mindezen események áttekintése fontos, hogy jobban megértsük a két zeneszerző viszonyát.

Vitathatatlan, hogy kettejük barátságában Liszt adott, és Wagner kapott többet. A zeneesztéták, és a közvélemény egyoldalúan Wagnert teszik ezért felelőssé, és egoistának kikiáltása közben, néhány fontos körülményről megfeledkeznek. Figyelembe kell venni, hogy Liszt sem volt könnyű természetű, excentrikus művészéletével képtelen volt másokat igazán magához kötni. Belső meghasonlottsága, a pénzkereső virtuózpálya, a jótékonykodás, a zeneszerzés, a magányos papi élet, vagy a könnyű kis kalandok között; nehezen elfogadhatóvá tették őt környezete számára. Kétség kívül igen nagylelkű, és karitatív beállítottságú, mélyen vallásos ember volt.

Tény az is, hogy Wagnert viszont elsősorban saját művészetének sikere érdekelte. Tisztában volt vele, hogy olyan világban él, amelyben csak önreklámozással érheti el, hogy az emberek fölfigyeljenek műveire, és ez által lelki gyönyörűséget adhasson, épp őnekik. Ám fontos, hogy észrevegyük azon ritka, de sokatmondó gesztusait; amelyekből világosan kiderül, hogy volt füle mások értékeinek meghallására! 1855-ben, svájci száműzetéséből, a következőket írja Lisztnek:

" ... Klindworth épp most játszotta el nekem a Te nagy Szonátádat! (h-moll) Drága Ferencem! Most velem voltál. A szonáta minden képzeletet felülmúlóan szép; nagy, szeretetre méltó, mély, nemes és emelkedett - mint Te magad. Mélységesen meghatott ... "

Művészileg, emberileg is igen nagyra tartotta Lisztet:

"úgy jársz az emberek közt, mint egy isten, akinek fényét nem bírják elviselni"

Persze már korábban, kapcsolatuk kezdetén, fölismerte Lisztben, hogy inkább alkotásra született. Erről így írt 1841-ben:

" ... igazi kisisten lehetne és lenne, ha nem volna - mint most - az elfajzott ízlésű közönségnek rabszolgája ... "

Wagner később is mellette áll, ha nem is foglalkozik állandóan barátja művészetének propagálásával, ahogyan Liszt az övével.

Frissen készült műveiket mindketten szívesen és gyakran mutatják meg egymásnak, mert értő és építő kritikusai egymásnak.

Liszt és Wagner jobban megértették egymás zenéjét, és forradalmi céljait, mint más zeneszerzők bármelyikükét. Schumann, Brahms, vagy Csajkovszkij például; vagy az új zene harmadik nagy reformátora, Berlioz egyiküket sem értette meg igazán, pedig utóbbinak ők mindketten felismerték jelentőségét.

Liszt saját géniuszánál nagyobbra tartotta barátjáét, ezért mindent megtett, hogy segítse őt. Wagner svájci száműzetése alatt, weimari karmesterként színre viszi a Tannhäusert, a Lohengrint, majd a Bolygó Hollandit. Zenéjét zongoraátiratokkal, és esztétikai írásokkal is népszerűsíti. Minden összeköttetését latba veti, hogy megszerezze barátja számára az annyira áhított amnesztiát.

Később számtalanszor adnak közös koncertet, többek között Magyarországon is; ahol Liszt mindig oly szívesen tartózkodik. De itt sem vár számukra igazi megértés. A magyaroknak Wagner zenéje túlságosan német. Lisztet is érik intrikák; barátai mellett sok ellensége is van, akik megpróbálják akadályozni művei itthoni bemutatóit. (Például az Esztergomi-, és a Koronázási misék esetében.) Sok nehézsége származik abból is, hogy nem ismeri, - a korszellemet tekintve nem is ismerheti - az igazi magyar népzenét, s azt a cigányzenének tudva, néhányszor nyilvánosan is azzal azonosítja. Emiatt sok bántó támadásban lesz része.

Wagner esetében, a konzervatív Brahms-Schumann csoport gondoskodik arról, hogy zenéje ne lehessen átütően népszerű egész Németország területén.

A "jövő zenéjének" két úttörője, a drámaiság, és a hangnemiség terén vállvetve küzd az újért. A XX. század zenéje elsősorban az ő eredményeikből indul ki, de zárt és egységes életművüket továbbépíteni mégsem lehetett.

Hosszú barátságukat csupán két felhő árnyékolja be 1859-60, illetve 1867-72 között. Az előbbi esetben a súlyos nehézségek közt pénzért Liszthez forduló Wagnernek, barátja épp nem tud segítséget nyújtani. Az érzékeny, és sértődékeny Wagner a sok elutasítás után azt hiszi, Liszt is csak tapintatosan "le akarja rázni ". Erre viszont a mindig szívesen, és önzetlenül segítő Liszt sértődik meg; még nem ismerve Wagnert eléggé ahhoz, hogy szokatlan megnyilvánulásait meg tudja bocsátani. Maga, Wagner azonban tisztában volt saját nehéz természetével, ezért így írt Lisztnek:

"A Te sértődöttségedből ismerek saját csúfságomra ... "

A félreértések szerencsére hamar tisztázódnak. Kibékülnek, sőt barátságuk tovább mélyül. A második krízis Cosimához kapcsolódik. Természetes, hogy Liszt sajnálja Bülow-t, első vejét; akit teljesen összetör házasságának fölbomlása. De azt is tudnia kellene, hogy Cosima már közvetlenül házasságkötésük után elhidegült Bülowtól. Elsietett, át nem gondolt kapcsolat volt, akárcsak apjáé Marie d' Agoulttal.

Mai szemmel nézve, önkéntelenül fölvetődik Szondy Lipót sorsanalízis-pszichológiája. Lám, a Liszt családban is kísértetiesen megismétlődött egy elrontott kapcsolat. Az öregedő Liszt vajon némileg nem saját lelkiismerete fölött is ítélkezik, amikor ilyen szigorúan ítéli meg leánya, és Wagner viszonyát? De a sors-párhuzam tovább folytatódik! Liszt lemondott Carolyne-ról. Vajon nem ugyanezért várja el Wagneréktól, hogy ők is lemondjanak egymásról? E kérdések megválaszolatlanok. Mindenesetre tény, hogy Liszt legyőzte kétségeit, s végül megbocsátott Wagneréknek, ők pedig boldogan fogadták el a baráti békejobbot. Az ellentéteket Wagner is szívesen elfelejti, ezzel szemben nem felejti el megköszönni Lisztnek mindazt, amit érte tett. A bayreuthi színház megnyitóján így emlékezik meg barátságukról:

" ... itt van az a férfi, aki legelsőnek állott mellém a hitével akkor, amikor még senki sem tudott rólam, aki nélkül Önök talán soha egyetlen hangnyi zenémet nem hallották volna, az én drága barátom, Liszt Ferenc."

Sorsukon, és kapcsolatukon túl mégis más volt az, ami kettejüket mindennél szorosabban összefűzte: Közös eszményeik. Ez kellene, hogy a magyar, és a német népet is minden történelmi nézeteltérés ellenére, testvérré tegye. Ennek emelt emléket Liszt a Szent Erzsébet Legendában, melynek végén a két nép közös szentjét közösen gyászolják, és keresztény céljait közösen teszik magukévá.

Kettejük eszményei arra is megtanítanak bennünket, hogyan lehetünk testvéri módon úgy európaiak, hogy megőrizzük azt, ami nemzeti hagyományainkban sajátos.

Mindketten újítani akartak, a zene eszközével jobbá tenni a világot. A hagyományokból kiindulva, egy új jövő alapjait rakván le; új erkölcsét, új művészet által.

Ennek ad hangot Wagner a Nürnbergi mesterdalnokokban. Wagner, egész életében a megváltás gyakorlati megvalósulásának problematikáját feszegette: Hogyan válthatja meg a nő a férfit, és viszont; az egyén a sokaságot, és viszont, a transzcendens világ az emberi bűnös világot, és viszont. Liszt, a programzene másik óriása is ugyanarra a végkövetkeztetésre jut: Csak az isteni világban gyökerező emberiség számára van remény, csak a szeretet ad örök életet.

© 2017 Richard Wagner Társaság és Archívum