|
Hamburger Klára
Liszt és Wagner
„Wagner műve a kortárs művészet legmonumentálisabb megnyilatkozásaként uralja majd évszázadunkat; lehengerlő, csodálatos és magasztos!” „Géniusza számomra fényforrás volt, amelyet követtem.” – Ilyenképpen nyilatkozott Liszt Ferenc (1811-1886) nála három évvel fiatalabb pályatársáról, Richard Wagnerról. Vele kapcsolatban olyan ideális művész-szövetségről álmodott, mint amilyen Goethéről és Schillerről élt a köztudatban. Ez azonban hamarosan utópiának bizonyult.
Kettejük barátságában mindvégig a legendásan segítőkész Liszt volt az adakozó, Wagner pedig - „a pumpoló zseni”, ahogyan Thomas Mann nevezte - a követelő és elfogadó.
Wagnert, az ismeretlen rigai karmestert 1840 áprilisában mutatták be Párizsban az akkor már Európa-szerte ünnepelt pianistának. Liszt később elsőként ismerte fel annak zsenialitását. Akkor állt mellé, amikor Wagner leginkább rászorult: befogadta weimari házába az 1849-es drezdai felkelés után üldözött, körözött forradalmárt; megszervezte szökését Svájcba, fedezte zürichi letelepedésének költségeit. Miközben Wagner nem léphetett német földre, Liszt 1849-ben a weimari színházban előadta a Tannhäusert, 1850-ben pedig – gondos előkészítés után – ő vezényelte a Lohengrin ősbemutatóját. Rendszeresen küldött az emigrációba barátjának pénzt, népszerűsítette műveit: a karmesteri pulpituson, esszékben, és mindenekelőtt varázs-erejű zongorázásával. Wagner műveiből készült átiratait meg is jelentette. Szerette volna a teljes Nibelung gyűrűjét Weimarban bemutatni, de mire a gigantikus mű elkészült, Liszt már régen feladta ott karmesteri pozícióját. A magyar mester okos gyakorlati tanácsokkal is segítette barátját: így határozottan lebeszélte arról az abszurd ötletéről, hogy – a gyors bevétel érdekében – előadassa a Trisztánt Rio de Janeiróban, olasz fordításban.
Az elismerés nem volt kölcsönös: Wagner a nyilvánosság előtt mindig csak Liszt felülmúlhatatlan előadó-művészetét dicsérte – meg azokat a tanulmányait, amelyekben az ő alkotásait magasztalta.
Zeneszerzőként „a jövő zenéjének” e két apostola kölcsönösen nagyon sokat tanult, profitált társa művészetéből: a kevés, de átlényegülésre alkalmas témával való szövésmód, formálás - a hagyományos tonalitást szétfeszítő, a tizenkét kromatikus hangot egyenrangúan kezelő, harmonizálás - az új fajta hangszerelési technikák terén egyaránt.
Személyes barátságuk Wagner emigrációs éveiben, illetve első németországi útja – a weimari otthonát felszámoló Liszt látogatásakor - volt a legmelegebb. A hatvanas évek derekán - egészen soha be nem temethető - szakadék keletkezett köztük. Liszt nagyon rossz néven vette az (akkor már) egyetlen gyermeke, Cosima és Wagner közt szövődő szerelmet: minden befolyását latba vetette, hogy megmentse Cosima és az ő kedvenc tanítványa, Hans von Bülow házasságát. Ez viszont Wagnerból váltott ki rettenetes haragot, féltékenységet. Mikor aztán Cosima 1868-ban végleg elhagyta a férjét, és Wagnerhoz költözött Svájcba, (aki elvált, majd feleségül ment Wagnerhoz, és áttért a protestáns hitre) évekre megszakadt a barátok, illetve az apa és lánya közti kapcsolat. A francia-porosz háború idején a családi viszályt tovább mélyítette a politikai ellentét. 1872-ben békültek csak ki.
Ettől kezdve Liszt Ferenc minden erejével igyekezett elősegíteni, hogy megvalósulhasson Wagner álma: a bayreuthi színház, és az ott tartott Wagner-fesztiválok gondolata. Kamatoztatta hírnevét, összeköttetéseit. Nemcsak ő maga adományozott: pártfogókat gyűjtött, agitált, sőt még (az akkoriban rendkívüli eseménynek számító) nyilvános zongorázást is vállalta a szent ügy érdekében. Ennek jegyében került sor – életükben másodízben – közös hangversenyükre: Budapesten, a Vigadóban, 1875. március 10-én.
A két nagy mester élete utolsó szakaszában gyakrabban találkozott: Liszt rendszeresen látogatta Wagnerékat Bayreuthban, lakott náluk Velencében. Wagnernek az apósához való viszonya ebben az időben erősen ambivalensnek mondható. Ha jó kedve volt, apósa nyakába borult; szeretetéről, hálájáról biztosította; rábeszélte, hogy hagyjon fel nomád életmódjával, és költözzék hozzájuk. Ám ha valóban hosszasabban időzött náluk, állandóan féltékenységi jeleneteket rendezett Cosimának. Zavarta a Lisztnek az övétől annyira különböző lénye, az életmódja, és – nem utolsó sorban – az addigra abbévá lett mester katolicizmusa. A legfőbb különbség azonban abban mutatkozott, hogy míg Liszt Ferenc Wagner teljes életművének, és kiváltképpen a Parsifalnak, legnagyobb értője és csodálója volt – Wagner teljességgel értetlenül állt :Liszt rendkívül jelentős kései, leegyszerűsödött, merész modernségükben már-már a következő évszázad zenéjét jósoló kompozícióival szemben. Cosima beszámolói szerint az aggkori szenilitás jelenségeinek nyilvánította őket.
Lisztet megrendítette barátja halála: négy kis, szívbemarkoló siratóval emlékezett nála három évvel korábban meghalt pályatársára. Az elsőt – az 1. számú Gyászgondolát – mintegy a tragédia megsejtőjeként, még Wagner életében komponálta, náluk, Velencében, 1882-ben. A másik három: a 2. számú Gyászgondola, az R. W. Venezia és a Richard Wagner sírjánál – már Wagner halála után keletkezett.
Hamburger Klára
|
